„Az első két évtizedben e szakmai közösség intenzív együttmunkálkodásához az intézményi hátteret az ún. szocializmus időszakának talán legkiemelkedőbb tudományos-kulturális menedzsere, Éri István biztosította: előbb a Veszprém Megyei Múzeumok, illetve a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ igazgatójaként, utóbb pedig a Központi Múzeumi Igazgatóság igazgató-helyetteseként” – az MTA VEAB Kézművesipar-történeti Munkabizottsága történetéről szólva 2009. november 9-én este írtam ezeket a sorokat. Néhány órával később pedig dermedten olvastam az egyik internetes hírportálon, hogy már csak múlt időben beszélhetünk Róla.
November 7-én, 80 esztendős korában örökre megállt Éri István szíve. Értelmes aktivitással, az értékmentés jegyében telt élete lezárult. Egy olyan korban, amikor a boldoguláshoz megfelelő káderlap, „jó származás” kellett, nem azt nézte, ki honnan jött, hanem azt, mit tud, mit akar letenni az asztalra. Noha az uralkodó ideológia a kézművesség kutatását is a „kispolgári csökevény” jelzővel illette, Éri István nemcsak készséggel helyt adott a kézművesség kutatói tanácskozásainak, hanem fel is karolta törekvéseiket. Nem törődött azzal, hogy a gondolatrendőrség számára olyan „gyanús elemek” vannak közöttük, mint az egykor módos vaskereskedő családból származó Nagybákay Péter, vagy az ugyancsak polgári gyökerű és jogász végzettségű Rózsa Miklós, vagy a ráadásul köztudottan kisgazda kötődésű Győriványi Sándor. Éri Istvánnak is köszönhető, hogy e szakmai társaságban soha nem számított az, hogy ki milyen világnézetű és pártállású, hanem csak az, hogy ki-ki képességei szerint, ki főállásban, ki szabad idejében, de mindannyian ugyanazért, a kézművesipar múltjának minél teljesebb feltárásáért dolgoznak. Ez a gyökere a Kézművesipar-történeti Munkabizottságot mindmáig jellemző baráti kollegialitásnak.
Kiváló helyzetfelismerő képességének köszönhető, hogy amikor Erdey-Grúz Tibor, az MTA akkori elnöke Szeged után Veszprémben is létrehozta a területi akadémiai bizottságot, a nélkülözhetetlen humaniórák képviseletében Éri István javaslatára alakult meg a VEAB településtörténeti szakbizottsága, amelynek egyik munkabizottsága a kézművesipar-történészeké lehetett.
S akkor, amikor nem volt szabad nemhogy beszélni, de még tudomást sem venni a határainkon túl élő magyarságról, magától értetődő természetességgel módot teremtett rá, hogy a szimpóziumainkon részt vehessenek a szomszédos országok magyar kutatói. Utóbb, amikor emiatt elismerésre számíthatott volna, nem kérkedett vele, hisz ő csak tette a dolgát.
Határozott elképzelései voltak, s kifogyhatatlan volt az ötletekből. Nyitott volt az újdonságokra. Komoly szerepe volt abban, hogy a számítógép hazai alkalmazása terén első jelentős lépésként 1975-76-ban elkészült a kétkötetes, A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere, ami igen komoly nemzetközi elismerést váltott ki. Amikor 1974-ben, a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ élére került, rengeteget tett annak érdekében, hogy itthon is minél szélesebb körben megismerjék és alkalmazzák a legkorszerűbb restaurátori módszereket. Elvégre nem elég, hogy a múzeumokban beleltározva-deponálva fekszenek múltunk emlékei, azokat minden alattomos kártevő dacára meg is kell őrizni az utódok számára is!
S ha pedig őrizzük eleink örökségét, miért ne ismerjük és ismertessük meg azt, amink van, ami történelmünk viharai közt megmaradt? Éri István szinte a semmiből, 50.000 forint kölcsön pénzből indította útjára a Tájak-Korok-Múzeumok végül több száz kötetnyire gyarapodó füzetsorozatát, s a hozzá kapcsolódó honismereti mozgalmat. A múzeumügy fáradhatatlan munkása volt, méltán ismerték el ez irányú fáradozásait 1995-ben Móra Ferenc-díjjal, 2004-ben pedig Pulszky Ferenc-díjjal. Lételemét jelentette a szervezés, ügyek felvállalása és a nehézségek legyűrésével sikerre vitele. Megszámlálhatatlan rendezvény és kiadvány fűződik a nevéhez. A rendszerváltás után egyik kezdeményezője volt a múzeumi szakma szervezetének, a Pulszky Társaság Magyar Múzeumi Egyesület megalapításának, melynek 1996-től 1998-ig elnöki tisztét is betöltötte. Miután 2001-ben a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület ügyvezető elnöki tisztéről lemondott, energiáját elsősorban fiatalkori munkája, a nagyvázsonyi Kinizsi-várról készülő feldolgozása befejezésének szentelte. Ez sem akadályozta meg, hogy a szakmai közéletben is jelen legyen, portréi, emlékezései, könnyű tollal papírra vetett, színes múlt idéző írásai rendszeresen napvilágot láttak a múzeumügy s a műemlékvédelem különböző lapjaiban. Ezeken átsütött az a derű, amely oly annyira jellemezte.
Éri István mikszáthias történeteiből 2005-ben egy jó merítés közkinccsé vált egy újságírónak, Kaiser Lászlónak köszönhetően. Az Egy apróhirdetésen vett régész emlékezései címmel megjelent életinterjújáról ekképp nyilatkozott Éri: „Beszélgetéseink abból az alaphelyzetből indultak ki, hogy mire jutott élete során egy botcsinálta régésznek indult, de aztán – működése határain belül – ide-oda kapkodó ember. Az elmesélt történetekből ki-ki megítélheti, hány irányba indultam el, hányszor kerültem zsákutcába. De ezek a látszólagos „csődök” újból és újból magukban hordoztak másfajta, mondhatni magasabb rendű lehetőségeket, szinte tálcán kínálva azokat.”
2001-ben felkértem Éri Istvánt bevezető gondolatok, emlékezések elmondására a számvetés jegyében megrendezésre kerülő X. Kézművesipar-történeti Szimpóziumon. Mondandóját ezekkel a szavakkal zárta: „A megemlékezés szó egy kicsit szíven ütött. Mert ha mi felolvasnánk a kiadványaink erre az alkalomra megjelent tartalommutatója nyomán azok nevét, akik szerzőként szerepeltek, akkor egy hosszú halotti névsor felsorolása kerekedne belőle! Hajdani munkatársaink egy része már máshonnan szemléli ennek a X. szimpóziumnak az eseményeit. Azt hiszem, az a legméltóbb megemlékezés, ha azt mondjuk – és azt is hisszük – , hogy ők is örülnek, hogy így, de együtt vagyunk…”
Kedves István, immár Te is csatlakoztál a kézművesipar-történészek grémiumának égi asztaltársaságához. Amikor mi, itt-maradtak újabb és újabb közös szakmai feladataink érdekében ezután összeülünk, tudjuk, hogy Te, úgy is, mint a Kézművesipar-történeti Munkabizottság örökös tiszteletbeli elnöke, a mi együttlétünk okán együtt örvendezel égi asztaltársaságod többi tagjával.
Emléked őrizzük. Nyugodj békében!
Szulovszky János
Éri István sokrétű munkásságáról ajánljuk:
http://mult-kor.hu/20091111_elhunyt_eri_istvan_torteneszregesz
